Bejegyzés egy riport kapcsán

A minap durva hangú levelet kaptam, amiben többek között "hazug csalónak" neveznek engem. Mindezt azon felindulásból, miszerint a Hun Tv-n velem készült riportban azt a "mérhetetlen aljasságot" követtem el, hogy nem a valóságnak megfelelően mondtam el, hogyan kezdtem, kitől tanultam meg fonni. És ezért a levélíró "nyilvános bocsánatkérést" követel. Szívem szerint nem tenném, mert a hangnem számomra elfogadhatatlan, és igaztalan a vádaskodás, de mivel a riport alá írt kommentjével nyíltan hitelemet rontja, nem mehetek el szó nélkül az eset mellet.
(Ha valaki végignézi a közel egy órás riportot, láthatja, hogy korántsem csupán arról van benne szó, hogyan tanultam meg fonni.)

Ország-világ színe előtt kijelentem, hogy nem magamtól tanultam meg fonni. Sajnos olyan ügyes nem vagyok. (Vagy hála az Égnek...)
És nem is az édesanyámtól, mint ahogy eddig évezredeken át anyáról leányra szállt a tudás, és nem is volt kérdés, ki kitől tanul meg fonni, mert mindenki tudott, és minden leánygyermek belenevelődött ebbe a tudásba. Ez nem "(nép)művészet" volt, hanem mindennapi tudás, hétköznapi praktikum.

Ez most már másképpen van.
És én egy jó ideje fonni szerettem volna. Mit tesz ilyenkor az ember lánya (a 21. században)? Beírja a keresőbe az általa jónak ítélt kulcsszavakat (külföldiül is), aztán csak ámul, hogy milyen szépségeket tudnak MÁSOK. És csak néz és néz, és szeretne ő is ilyet, hogy csak úgy fonódik magától a fonal (nézi századszor is azt a nyomorult videót, hogyan varázsolja az a másik kéz azt a fonalat, kérdezne, de nem lehet, mondaná, álljon meg egy kicsit, kezdje újra, de nem lehet...), és összejönnek lányok-asszonyok, és együtt fonnak, és együtt élik meg azt a csodát, ami évezredeken keresztül a miénk volt. Az nem lehet, hogy nálunk itthon Magyarországon, ilyen fonós-szövős hagyományokkal rendelkező országban ne éledne újjá a csíra! Élő embert kerestem.

A külföldi oldalak és videók után az internet segítségével kerestem tovább itthon, azzal a nem titkolt reménnyel, hogy élő emberrel találkozom, aki fonni tud, aki valamennyivel előttem jár. És nem csak azért, hogy megtanítson fonni, hanem hogy a rokon lelkek végre találkozhassanak. Így találtam rá a "tanítómesterekre", akiknek köszönettel és hálával tartozom. És mindannyiójuktól bocsánatot kérek (bár csak egyikük követelte), mert nem említettem meg őket név szerint a riportban.

ŐK:
Ercsu, akitől az első kéziorsómat vásároltam tavalyelőtt karácsonykor, saját festésű előfonalat küldött hozzá. Erika leírása alapján bénázgattam legelőször.

Zsuzsa, aki tavaly májusban elsőként mutatta a rokkán fonást, aki segített beüzemelni az első csotrogány rokkámat. Akivel aztán közösen kezdtük forgalmazni a Kromski-rokkákat, de már nem dolgozunk együtt.

Anett, aki a kéziorsón való fonás rejtelmeibe vezetett be már élőben, tavaly nyáron a kecskeméti kötős találkozón. Akkor ő már leheletvékony fonalakat font.

Angóranyuszis Erzsi, akit egy újságcikk alapján nyomoztam ki tavaly nyáron, és felkerestem, és hanyatt estem tudása láttán.

Ritarenáta, aki tavaly novemberben eljött hozzánk Tirolból Pilisszentlászlóra, az első fonókörre.

Szilcsil, aki a harmadikra Lipcséből Csillaghegyre.

Tódor Enikő, erdélyi asszony, akitől a Skanzenban tanultam.

Bori néni, akitől a Palotajátékokon.

Ismeretlen nénik, akiktől a Várban.

És említhetném Lőrincz Péter szövőmestert, aki a Mesterségek Ünnepén azt mondta -miközben köszöntem, hogy annyi titokba beavat-, hogy ő úgy tudja meghálálni az elődöktől kapott tudást, hogy azt minden elvárás vagy ellenszolgáltatás nélkül továbbadja az utána jövőknek.

És említhetném még az összes fonókörös lányt, akikkel egymást "tanítottuk" fonni. Ki miben volt ügyesebb. (És nem méregettük, hogy melyikünk nyomta be előbb a gugliba, hogy spinning wheel, vagy Spinnrad, vagy ki fogott előbb kéziorsót a kezébe, vagy ki látott élőben rokkát először.)

És (akit viszont említettem): Laci bácsi, Németh László gyapjúkártoló mester Esztergomból. (Nézzétek a képeket, és ha tehetitek, látogassátok meg őt!) Őt megemlítettem a riportban, mert nem csak a fonás területén, hanem emberségben is a legnagyobb Tanítómesterem. Emlékszem, kis békebeli kézikártolóján együtt kártoltuk műhelyében az angóra- és birkagyapjút, remegő kézzel mutatta, fonta, majd adta át nekem a fonalat a rokkáján, miközben mesélte, hogy élték túl fonással a háború utáni szörnyű éveket. Most is összeszorul a szívem.
Szárnyakat kapva jöttem haza tőle, akkor született a tavaly októberi bejegyzés. A képeken ott a kártolt gyapjú és a kész angóra-gyapjú keverék fonal... Ülsz a rokka előtt, szinte ringatózva hajtod a pedált, forog a rokka kereke, surranó hangok nesze vesz körül, és valami kusza szöszhalmazból egyszer csak fonal alakul az ujjaid közt. Csoda, ha mondom...

És ha "kiderül, hogy nem tudok fonni, és nem értek hozzá", azt sem bánom. Vannak még tanítómesterek.
Köszönöm, hogy elmondhattam, és bocsánatot kérek minden érintettől, aki megbántódott volna. És ezt szívből mondom...
Nem önigazolásként írtam, de ennyivel tartoztam a történet szereplőinek.

Ha kérhetem, most NE kommenteljetek.

Ja igen, és ami a legfontosabb: az én lányaim már tőlem tanultak fonni. És ők tudnak. Csodaszépeket fonnak.
Aki nem hiszi, járjon utána!